Weöres Sándor
Holdbeli csónakos
Weöres irodalmi és színházi szempontból is többrétegű (mesét és filozófiát ötvöző, vásári bábjátékok mesetípusait és költőien szimbolikusfigurákat is felléptető, gyerekeknek és felnőtteknek is szóló) drámája komoly kihívás. A többrétűség kiépítése, az optimális arányok eltalálása, az eredendő líra drámába oltása, s a méretes színpadi masinéria működtetése jelentős alkotói feladat. A szakmai siker azonban könnyen közönségsikert is mag után vonhat: amennyiben a fentieket sikerül megoldani, az előadás nem pusztán értékes, de hatásos, élvezetes, széles körben sikeres is lehet (ebből a szempontból a Holdbeli csónakos lényegesen hálásabb alapanyag, mint Weöres Sándor más drámai művei).
A Holdbeli csónakos nem hagyományos mese, s még csak nem is hagyományos gyermekmese: a weöresi világban nem a jók és a rosszak ütköznek össze, a hagyományos mesefigurák sem a tradíciók szerint cselekszenek, egyáltalán a mesék naiv racionalitása hiányzik belőle. Költői, lírából, álomból, (nem gyermeki) érzésből konstruált, irracionális világ ez, melynek egyetemességét, nem megmagyarázható (tehát magától értetődő) voltát úgy kell érzékeltetnie az előadásnak, hogy ne próbálja meg e finom irracionalitást hűvös okossággal helyettesíteni. A szimbolikus figurák nem jelenhetnek meg úgy, hogy pontosan lefordíthatók legyenek, s a „tanulságot” is szerencsésebb érzékeltetni, sugallni, mint a szöveget leegyszerűsítve kimondani. Valló Péter rendezése részben azért tekinthető sikerültnek, mert mindezt megvalósítja. Miként a darabtól, az előadástól is távol áll a didaxis, a túlmagyarázás, a leegyszerűsítés, ám a mű különleges világa fokozatosan magával ragad.
Fokozatosan, hiszen az előadás második része lényegesen erősebb, egységesebb, élvezetesebb, mint a kicsit széttagoltabb, nehezebben összeálló első rész. Ez persze a szövegből is következik (egyszerűen idő kell a mellékszálak türelmes összefűzéséhez), de Valló rendezésének is invenciózusabb része a második. Eleinte inkább a látványvilág hat, valóságos bemutatót láthatunk a Nemzeti színpadtechnikájának tudásáról, ám e bemutató nem öncélú, valóban a weöresi világ színpadi megteremtését szolgálja. A második részben jóval több a finom irónia, az eredetibb játékötlet (főleg a görög jelenetekben), s ekkora már a különböző színpadi hatáselemek is jótékonyan összerendeződnek.
Valló mindvégig jelentékeny tudással, professzionalizmussal működteti a masinériát, s ebben segítségére vannak az alkotótársak is: az egyszerű, jól mozgatható térelemekből látványos díszletet készíttető Horgas Péter, a nem hivalkodón színpompás ruhákat elgondoló Szakácsi Györgyi, a bábok „szintjét” látványban, játékban egyaránt hatásosan kidolgozó bábrendező, Kovács Géza, az emberbábok mozgását megérzékítő koreográfus, Király Attila. Melis László zenéje igényes, mégis dallamos muzsika, fülbemászó és torokpróbáló egyszerre.
A színészek közül a legkevésbé hálás szerep a két főszereplőnek jut; szerencsére sem Szinetár Dóra (Pávaszem), sem Marton Róbert (Medvefia) nem próbálja a hiányzó hálásabb lehetőségeket külsőséges, üres eszközökkel pótolni. Mindketten érzékletesen vázolják az alapszíneket (Szinetár az elkényeztetett, affektáló, a földi léttől elvágyó királykisasszonyét, Marton a jóravaló, szerelmes, de földhöz ragadt királyfiét), s vezetik el a figurákat egymás kölcsönös megértéséig, az egymásra találásig. Mindketten maradéktalanul megfelelnek a zenei követelményeknek, miként Kaszás Attila Csónakosa is. Kaszás erőteljes jelenléttel teremti meg a szimbolikus szerep kontúrját, s ahol lehetősége van, kicsit antropomorfizálja (de legalábbis kicsit emberibbé teszi) a figurát. Hasonlóan erős jelenléttel bír a másik szimbolikus figura, a Sólyomistennő képében megjelenő Söptei Andrea és a Jégapót sallangmentes egyszerűséggel színre hozó Bodrogi Gyula is. Fegyelmezetten, minden túlzástól mentesen formálja az uralkodók szerepeit Újvári Zoltán, Trokán Péter, Csankó Zoltán, a krétai királyt játszó Spindler Béla pedig még az öregedő, reménytelenül szerelmes, nem ostoba férfi saját kis drámáját is megmutatja utolsó jelenetében. A kisebb szerepeket alakító színészek – Papp Zoltán, Varga Mária, Bognár Anna, Mészáros Sára – éppoly fegyelmezetten, pontosan, a szűkösebb lehetőségekkel jól élve vesznek részt az előadásban, mint a bábokat mozgató egyetemi hallgatók, valamint a Figurák Táncszínház bábszerű mozgást hatásosan kivitelező előadói.
A játékot két alak (mesélő, játékmester, kommentátor) kíséri végig. A kisfiúnak öltöztetett Szarvas József és a felnőttként jelen lévő Gáspár Sándor nem maradnak kívül a játékon: bele-belebújnak egyes szerepekbe, majd ezekből kilépve néha rácsodálkoznak a történtekre, hogy aztán lelkes mesélőként gombolyítsák tovább a cselekmény fonalát. Felszabadult, de minden túlzástól, harsány, direkt eszköztől mentes komédiázásuk adja az előadás alaphangját. A leghálásabb szerep természetesen a mesehős emberbáboké. Mészáros Tamás örökmozgó, cigánykereket hányó, mindig vidám Paprika Jancsija és Vida Péter mélabús, szeretetre vágyó Bolond Istókja mint színes és fehér bohócok egészítik ki egymást. Stohl András ellenállhatatlan lendületű, furfangos észjárású, minden csávából kimászó Vitéz Lászlója néha maga is meglapődik újabb sikerein, összekacsint a közönséggel, s e szavakkal bíztat: „Lehet tapsikolni” A végére szépen összeálló, szakszerűen pontos, színes, látványos előadást nézvén a kezdeti döccenőket feledő recenzens összességében maga sem mondhat mást.
Urbán Balázs
(Kritika)